Kádár népe

Hirtelen jött felindulás ihlette a blog elindítását, ami akkor tört rám, mikor megpillantottam az egyik ingyenes, főleg alúljárókban osztogatott napilap hátlapját, majd a 9. oldalát.

Ugyanis évek óta arról értekeznek politikai szakértők, hogy vajon mikor éri el a magyar társadalom a politikai felnöttkort. Vagyis azt az állapotot, amikor már nem az olcsó igéretekre és demagóg lózungokra fog reagálni a választó mint alkálifém az oxigénre, hanem megpróbál egy kicsit gondolkodni is, és a dolgok mögé látni. Például mint Németország nyugati felében, ahol ha valaki beveti a klasszikus "minden olcsóbb lesz + mindenki több pénzt kap" kombót, azt a sokat tapasztalt és politikai öntudattal bíró német választópolgár úgy küldi el a náthásba, hogy a lába nem éri a földet. Ugyanis a sokat látott fritzek pontosan tudják, hogy mikor akarja valaki kollektíven hülyére venni (volt benne részük). No de visszakanyarodva kis hazánkhoz: mint minden vitában itt is voltak optimistábbak, akik azt prognosztizálták, hogy a 2010-es válsztás, húsz évvel a rendszerváltás után meghozza az áhított aranykort, amikor talán nem arra fogunk szavazni, aki a másikra jobban rálicitál nyugdíjügyben.

Hát erre jött a nagy kiábrándulás az újságot megpillantva: az utolsó oldalon egész lapos Fidesz hírdetés, hogyasszongya: "A Fidesz megvédi a nyugdíjakat a szocialistáktól". A belűl talált hírdetésen meg a konkurencia hangja: "A Fidesz csökkenteni akarja a nyugdíjakat, de mi majd megvédjük azt". És egy pillanat alatt rá kellett jönnöm, hogy már megint ugyanazt a nótát kezdi fújni mindenki. A hárommillió koldus országából a hárommillió nyugdíjas országává formálódtunk. A két nagy párt, már megint elkezdett versenyezni, hogy melyikük tud a nemrég még összeomlás szélén lavírozó költségvetésből többet igérni az ország inaktív részének, és már megint nem beszél egyikük sem arról, hogy mi lesz ennek a fedezete.

Helyben vagyunk...